Márton napján elérkezett a libalakoma ideje

November 11. jelezte a tél kezdetét a paraszti világban. A cselédek megkapták az évi fizetségüket, és ráadásként egy-egy libát is. Márton-nap a borászok ünnepe is, hiszen általában ekkorra készül el az év első újbora. A bornak Szent Márton a bírája, tartja a mondás.

A Márton-napi népszokások egyrészt az év végéhez, a mezőgazdasági munkák befejeződéséhez, illetve az advent közeledtéhez kötődnek. Másrészt ahhoz a legendához, amely szerint Szent Márton libaólba rejtőzött püspökké avatása elől. Ám a ludak gágogásukkal elárulták őt. Ezért büntetésként libát vágnak ilyenkor a háziasszonyok, ami persze az asztalra is kerül.

Régen ezen a napon rendszeresek voltak a vásárok és a bálok. Jóízű lakmározást rendeztek, hogy a következő esztendőben is bőségesen legyen mit fogyasztani. A legtöbb házban manapság is párolt lila káposztás sült liba kerül az asztalra.

Az első valóban hiteles írásos feljegyzések szerint 1171-ben már egészen biztosan tartottak Márton-napi libalakomákat.

A hagyományhoz hozzátartozott, hogy ilyenkor nem volt szabad takarítani, mosni, teregetni, mert ez a jószág pusztulását okozta.

Ez a nap időjóslásra is alkalmas. Sokfelé úgy vélik, hogy a Márton-napi idő a márciusi időt mutatja. A néphit szerint a Márton-napi eső után rendszerint fagy, majd szárazság következik. A sült liba mellcsontja is lehet árulkodó: ha a csont barna és rövid, akkor sáros lesz a tél, ha viszont hosszú és fehér, akkor havas.

A mondás szerint: „Aki Márton napon libát nem eszik, egész éven át éhezik”. A Márton-napi lúdvacsora után „Márton poharával”, vagyis a novemberre éppen kiforrott újborral szokás koccintani. Régen úgy tartották, a minél több ivással egyre több erőt és egészséget töltenek magukba az emberek.