Hatással van az állatok genetikai sokszínűségére a klímaváltozás

Ez a jégkorszakból hátramaradt rágcsáló nagy számban él a magasan fekvő alpesi réteken.

A tudósok arra voltak kíváncsiak, milyen hatása lehet a klímaváltozásnak a jelenleg is létező élőlényre. Megfejtették a mókusok családjába tartozó nagy rágcsáló genomját, és azt találták, hogy az egyes állatok genetikailag nagyon hasonlóak, a faj genetikailag a legkevésbé sokszínű a vizsgált vadon élő emlősök közül.

Eredményeiket a Current Biology című szaklapban mutatták be.

"Nagyon meg voltunk lepődve. A csekély genetikai sokféleség elsősorban a súlyosan veszélyeztetett fajoknál fordul elő, például a hegyi gorillánál. A havasi mormota populációja azonban nagy, több százezer példány létezik, nem veszélyeztetettek" - mondta Markus Ralser kutató.

A magyarázatot a mormota genetikai múltjában találták meg. A havasi mormota genetikai sokszínűségét a jégkorszakhoz köthető klímaesemények során veszítette el és azóta képtelen volt visszaállítani azt. Mivel a mormota genetikai egyszerűsége nem magyarázható az állat jelenlegi életmódjával és szaporodási szokásaival, a kutatók számítógépes vizsgálatokon alapuló elemzést végeztek a havasi mormota genetikai múltjának feltárásához - olvasható az EurekAlert tudományos hírportálon. A genetikai elemzés eredményét fosszíliákból származó adatokkal hasonlították össze, ez alapján jutottak arra az eredményre, hogy a havasi mormotának az utolsó jégkorszak során többször kellett alkalmazkodni a klímához köthető változásokhoz, emiatt veszítette el biológiai sokszínűségét.

"Kutatásunk rávilágít arra, hogy a klímaváltozás szélsőségesen hosszú ideig képes befolyásolni egy faj genetikai sokszínűségét. Ezt korábban nem mutatták még ki ilyen részletességgel. Ha egy fajnak csekély a genetikai sokszínűsége, annak okai több ezer éve bekövetkezett klímaesemények is lehetnek" - véli Ralser.

Hozzátette: "figyelemre méltó, hogy a havasi mormota képes volt túlélni évezredeken át az alacsony genetikai sokszínűsége ellenére is".

"Komolyan kell vennünk a tanulmány eredményeit, vehetjük egyszerűen a múltból érkező figyelmeztetésnek. A 19. században a vándorgalamb (Ectopistes migratorius) volt az egyik legnagyobb egyedszámú szárazföldi madár az északi félgömbön, mégis alig néhány év alatt kihalt. Valószínű, hogy csekély genetikai sokszínűsége játszhatott ebben szerepet" - mondta a szakértő.

"Fontos következő lépés lehet más olyan állatok közelebbi megvizsgálása, melyek a havasi mormotához hasonlóan túlélték a jégkorszakot. Ezek az állatok is az alacsony genetikai sokféleség állapotában lehetnek megrekedve" - emelte ki.