Azurák Csaba a Pannon RTV-nek: „a kommunikáció soha nem volt annyira veszélyes, mint manapság”

Sokan ismerhetik a TV2 képernyőjéről. Munkája során hírműsorok, élő közvetítések és közéleti beszélgetések meghatározó arca volt, így első kézből ismeri a kamera előtti megszólalás és a nyilvános szereplés minden trükkjét és buktatóját. A CEDukáció Roadshow nevű eseményen a nyilvános szereplés titkairól, a média átalakulásáról, a hitelességről, valamint a lámpaláz és a bakik kezeléséről osztotta meg gondolatait.

A médiaszakemberrel Rózsa Krisztina készített interjút.

Az eddigi több éves tapasztalatai alapján mit gondol, hogyan változott a média?

Szinte minden megváltozott, az elmúlt néhány évtizedben többet változott, mint az azt megelőző fél évszázadban. Elképesztő sebességgel gyorsul folyamatosan ez a változás. Rövidülnek a tartalmak, a vizualitás az minden eddiginél nagyobb teret nyer, szélesebbek lettek a platformok, rengeteg helyen kell szerepelni, nem csak tévében, rádióban, sajtótájékoztatón, hanem podcastokban, konferenciákon, prezentációk során, szóval elképesztően színes lett ez a világ, és egyre veszélyesebb is lett, úgyhogy egy dolog igaz itt is, ami nagyon sok helyen, hogy csak a változás állandó.

Hogyan lehet a nyilvános szereplésre felkészülni?

Leginkább úgy, hogy felkészülünk rá, de ez ugye ilyen „nesze semmi, fog meg jól”. Én azt gondolom, hogy minden nyilvános szereplésnek az alapja a felkészülés. Ez egyszerű, olyan, mint amikor vizsgára mentünk, és hogyha fölkészültünk, akkor nagyobb eséllyel kaptunk négyest vagy ötöst, mint hogyha nem készültünk föl, és ugye rengeteg csapdahelyzet van, rengeteg olyan baki lehetőség, amit az ember elkövethet, úgyhogy nagyon föl kell mérni, hogy hova megyünk, kikhez beszélünk, milyen nyelvezettel kell beszélni, milyen kritikus témákat feszegethetnek, milyen kérdéseket kaphatok, ha minél több mindenre megpróbálok felkészülni, annál nagyobb eséllyel sikerül majd jól az a szereplés, de nincs rá garancia, tehát a kommunikáció soha nem volt annyira veszélyes, mint manapság, úgyhogy a veszélyeket lehet minimalizálni, de teljesen kizárni nem.

Említette a bakikat, hogyha hibázunk, akkor mit tegyünk?

Van egy nagyon jó mondás, amit én még a televízióban tanultam, hogyha váratlan vagy meglepő dolog történik velünk egy közszereplés során, akkor mit csinálunk. A legjobb az, ha meglepődünk. Tehát a meglepő dolgoknál meglepődünk. Nyilván arról szól ez a kis történet, hogy az a legjobb, hogyha megpróbálunk természetesen viselkedni, ami nagyon nehéz, mert most is, velem szemben van három kamera, jó néhány kedves kolléga, kollegina, és belevilágítanak az arcomba, tehát a konyhámban nekem ilyen nincs, meg a nappalimban nincs, meg senkinek nincs ilyen, tehát ez nem egy természetes közeg, de nyilván akkor vagyunk valamennyire hitelesek, vagy önazonosak, hogyha megpróbálunk úgy viselkedni, úgy beszélni, úgy nyilatkozni, ahogy egyébként azt a hétköznapi életben tennénk, tehát hogyha nem játszunk szerepet, nem veszünk föl álarcot, hanem nagyjából olyanok vagyunk, mint amilyenek a barátainkkal vagy a családtagjainkkal. Ez egy nagyon nehéz dolog szerintem, szóval, hogy ezt nem lehet varázsütésre átkapcsolni, hogy akkor most közszereplő vagyok, most meg magánember vagyok. Ez tényleg nehéz, sok rutin kell hozzá, sok gyakorlás kell hozzá valakinek, de az emberek nagyon kis részének megy ez rutinból. Nekem sem megy, nekem is nagyon sokat kell gyakorolni, és még most sem mondom, hogy tökéletesen megy, szóval, hogyha lehet egy, vagy inkább három jó tanácsot adni, akkor gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni.

A hitelesség az mennyire fontos, és hogyan lehetnek az emberek hitelesek a kamera előtt?

Ez egy olyan dolog, amit mindig az ember szeretne a magáénak tudni, szeretne megszerezni, de fogalma sincs, hogy ez milyen építőkockákból tevődik össze. Az, hogy valakinek a hitelessége az miből áll. Nyilván van egyfajta szakmai kritérium, hogy értsen ahhoz, amit csinál, és én a legfontosabbnak talán azt tartom, hogy legyen önazonos. Tehát, hogy ha lehet, akkor mindig ugyanazt képviselje, ugyanazt mondja, és ugyanolyan szakmai meggyőződéssel. Ha egyik héten így beszélek, másik héten úgy, harmadik héten meg megint mást mondok, akkor ez bizony csorbát szenved, és akkor valahogy azt érzik az emberek, hogy ez a fiú nem hiteles. Meg kell érte dolgozni, de minden nap meg kell érte dolgozni.

A szakember külön kitért arra is, hogy a közszereplés nem csupán technikai kérdés, hanem komoly mentális felkészülést is igényel. A belső stabilitás, az önismeret és a koncentráció legalább annyira fontos, mint a jól megfogalmazott mondatok. A közönség ugyanis nemcsak a kimondott szavakat figyeli, hanem az előadó teljes jelenlétét.

Az ön tapasztalatai szerint hogyan és mennyi idő alatt lehet leküzdeni a lámpalázat?

Szerintem sehogy. Tehát én most is ugyanúgy izgulok, mint az első élő adásomnál, na jó, egy picit kevésbé, de ugyanúgy izgulok, és az a jó hírem, hogy az a jó, hogyha még izgulunk, mert akkor az azt jelenti, hogy az embert még érdekli az, amit csinál, és az adrenalin dolgozik benne, és megpróbál a lehető legjobban teljesíteni. Szóval szerintem a lámpalázat, azt nem kell teljesen száműznünk, nem is jó, hogyha nem izgulunk, mert az izgalom az összekap minket, az összeránt minket. Az a rossz, hogyha ettől szétesünk, nem pedig fókuszáltak leszünk. Nyilván azon kell dolgozni, hogy ez a fajta izgalom azt eredményezze, hogy akkor tudok koncentrálni arra, amit szeretnék mondani, tudjak fókuszálni, és ha lehet, akkor összeszedetten, és a mai médiakövetelményeknek megfelelően, még érdekesen is mondjam el azt, amit szeretnék.

A testbeszéd az fontos-e, főleg talán akkor, hogyha valaki több ideig van a képernyőn is, akár egy élő bejelentkezéskor, egy élő adásban.

Már csak azért is fontos a testbeszéd, mert három csatornán üzenünk ugye, a közönségünknek magunkról. Az egyik a verbális, amit mondunk, a másik a vokális, ahogy mondjuk, és a harmadik pedig a mimika, illetve a kézgesztikuláció vagy a testbeszéd. És akkor jó a kommunikáció, hogyha ez a három egy irányba mutat. Hogyha szanaszét megy, akkor nem lesz hiteles a kommunikáció, és akkor van egy rossz hírem, mindig a test nyer. Tehát mindig annak fognak hinni a nézők, amit a szereplők arcán látnak, és amit a testével üzen, mert az az ösztönös, az az, amit kevésbé tudunk befolyásolni. Szavak szintjén bárki bármit mondhat, a test küldi azokat a jeleket mindig, amelyek közel állnak az igazsághoz.

Hogyha egyetlen egy tanácsot mondhat azoknak, akik nyilvánosan szerepelnek, vagy kiállnak sok ember elé, akkor az mi lenne?

Megint csak visszatérnék oda, hogy ez gyakorlás nélkül nem megy. Nagyon kevés olyan ember van, aki erre születik, és gyönyörűen lehozza a közszerepléseket. Ez olyan, mint az olimpiai arany, tehát elmondják az olimpiai bajnokok, hogy persze tök jó fenn állni a dobogón, és amikor az aranyérmet a nyakamba akasztják, akkor mindenki irigyel, de azt nem látják, amikor hajnali fél ötkor kelek, amikor hétből hét napon át edzek, napi kettő, tehát van 14 edzésem. Ez nem megúszható, tehát én azt gondolom, hogy a közszereplők többségének rengeteg, rengeteg gyakorlás és munka és önfejlesztés kell ahhoz, hogy valamennyire magabiztosan álljon a kamerák elé.