Már lehet szavazni a 2025-ös év rovarára
Idén az Év Rovara verseny témája az ivari kétalakúság, tehát olyan fajokat jelöltek, melyeknél a hím és a nőstény egyedek megjelenése nagyon eltér egymástól. Ennek oka lehet a hímek közötti verseny vagy akár csak a praktikusság is.
Az orrszarvúbogár az óriásbogarak közé tartozik. Testhossza elérheti a 4 és fél cm-t is. A hímek és nőstények jellegzetes módon különböznek egymástól, de ez leginkább oldalnézetben látható. A hímek fejükön ívben hátrahajló szarvat viselnek, e mögött, az előtoron erős, sáncszerű kiemelkedés van, míg a nőstények fején csak kis bütyök, előhátán enyhe harántirányú vonulat látszik. A két ivar testhossza hasonló, azonban a nőstények testesebbek, szélesebbek a hímeknél. A hímek szarvának hossza nem testméretükkel párhuzamosan változik, hanem a nagy példányok szarva aránytalanul nagyobb, mint a kisebbeké.
Az orrszarvúbogár jellemzően az öreg erdők, elsősorban tölgyesek lakója, azonban a természetes környezet átalakulásához jól alkalmazkodva megtalálta életfeltételeit az ember környezetében is. A bogár lárvái, melyek hatalmasra, akár 10-11 cm-re megnövő, pajorszerű lények, eredetileg elsősorban földalatti korhadó növényi részekben, fatuskókban, gyökerekben fejlődtek, de miután az erdőgazdálkodás során az irtás után sokszor a tuskókat is eltávolítják, természetes élőhelyei beszűkültek. Ehhez alkalmazkodva a bogarak manapság sok helyen komposzthalmokban, fűrésztelepeken felhalmozott fűrészporban vagy faháncsban találják meg lárváik számára a megfelelő feltételeket a kifejlődéshez, ide rakják petéiket. Ilyen helyeken nagymértékben el is szaporodhatnak. Fejlődésük 3-5 évig tart.
A kifejlett bogarakat májustól augusztusig láthatjuk. Nappal rejtőzködnek, növényi törmelékbe, vagy a földbe ássák be magukat. Alkonyatkor előbújnak, sötétedés után repülnek, nagy testméretük ellenére viszonylag jól. A mesterséges fényforrások mind a hím, mind a nőstény egyedeket vonzzák, így forró nyári estéken lakásokba is berepülhetnek. Az orrszarvúbogarak kikelésük után már nem táplálkoznak, nem növekednek, az életük során szükséges tápanyagokat lárva állapotukban halmozzák fel.
A sávos szitakötő testhossza 45–49 milliméter, szárnyfesztávolsága 56–74 mm. A színesszárnyú szitakötőfélék családjának tagja, e család képviselőire jellemző, hogy a szárnyak nem nyelesek, az elülső és hátulsó szárnypár egymáshoz igen hasonló alakú és méretű, a test fémesen csillogó, zöldes, sárgás és bronzos színekben ragyog, a szárnyak erősen pigmentáltak, szárnyjegy nincs. A sávos szitakötő röpte igen szép, pillangószerűen csapongó. A faj kifejlett példányaira jellemző a nagymértékű ivari kétalakúság.
A hím szitakötők szárnyain széles, kék, vagy feketéskék színű sávok vannak, erről kapta magyar nevét a faj. A kék szín kiterjedése a szárnyakon egyedenként változó: van, hogy csaknem eléri a szárnycsúcsot, de kisebb mértékű pigmentáltság is előfordul, ekkor inkább foltnak, semmint sávnak látható ez a határozóbélyeg. A hímek testének teljes felülete fémszínű sötétkék, a toron némi zöldes csillogás is megfigyelhető.
A nőstény jelentősen különbözik a hímtől, kék szín egyáltalán nem található rajta, a szárnyak zöldes színezetűek, gyakran aranyszínűen csillogóak. A szárnyakon egy-egy fehér folt, az „álszárnyjegy” tűnik fel. A hímektől eltérően a nőstény teste fémes zöld színezetű, enyhe bronzos árnyalattal.
A sávos szitakötő elterjedt, helyenként gyakori, jól megfigyelhető, igen látványos szitakötőfaj. Főképp a síkvidéki és a dombvidéki kisvízfolyások lakója. A kifejlett állatok napsütésben a víz felett repkednek, jellemzően legyekkel és szúnyogokkal táplálkoznak. A sávos szitakötőre jellemző a kóborlás: míg legnagyobb egyedszámban egyértelműen a lárva lakóhelyéül szolgáló erek, patakok és csermelyek közvetlen közelében található, ám kóborló példányaival ezektől távol, így tavak mentén, kertekben, vagy akár a nagyvárosok közepén is találkozhatunk.
A faj szinte egész Európában – a legészakibb és a legdélibb területeket leszámítva – szélesen elterjedt.
Az öves tavasziaraszoló a tavasz hírnöke: kedvező időjárású években már február közepén megkezdődik rajzása. Szárazabb gyepekben találkozhatunk vele sík- és dombvidéken egyaránt, főleg márciusban, esetleg még áprilisban is. A hím szárnyai igen jellegzetes, fekete-fehér csíkos mintásak, amely a környezetéből kiragadva feltűnő lehet, ám ha a kövek között vagy száraz fűszálon üldögél, akkor a kontrasztos háttér előtt meglepően nehéz észrevenni. Teste zömök, bundás; felül fekete, alul a friss példányoké rózsás, az idősebbeké fehéres árnyalatú. A nőstény szárnyai erősen csökevényesek, így elsőre nem is tűnik lepkének. Zömök teste fekete színű, ritkás szőrzete hosszú, elálló, fehéres vagy rózsaszínű; inkább hasonlít valamiféle miniatűr bájos plüssállatkára, mint lepkére. Potrohát begörbítve sárgás vagy zöldes csíkok válnak rajta láthatóvá: előbukkannak szelvényközi hártyái. Ha kövön ül, akkor mohapárnának tűnik, míg, ha növény szárára mászik fel, akkor könnyen nézhetjük elszáradt termésnek. Éjszaka teszi ezt, hogy kibocsássa feromonját, amellyel a hímeket csalogatja.
Látványos, mégis jól rejtőzködő hernyójával tavasztól nyár közepéig lehet találkozni, különféle lágyszárú növényeket, valamint alacsony cserjék leveleit fogyasztja.
Mivel a nőstény röpképtelen, a faj nehezen terjed. Ha egy élőhelyéről eltűnik, akkor nehezen települ vissza, ezért jelenléte annak természetközeli állapotát jelzi. Ahol megtaláljuk, ott érdemes megóvni a gyepet minden durva behatástól.
