Egy nem létező település ünnepe
Hatvan éve annak, hogy elköltözött Deonica utolsó lakosa, de a muzslyai rét egykori településének az emléke tovább él. Szeptember nyolcadikán a falut jelképező keresztnél szentmisén emlékeztek az egykori tanyavilág elhunyt lakosaira, akiknek ugyan nem volt könnyű sorsa, mégis egy boldog világban éltek.
A Kisboldogasszony napjához közelebb eső vasárnapon az egykori deonicai lakosok, a leszármazottaik és a muzslyaiak (oda költöztek el legtöbben) megtartják a település búcsúját. A búcsúkor megszokott vásári árusok vigadalom nélkül, szerényen – tábori szentmisével emlékeznek.
Elias Ohoilledwarin, muzslyai plébános: „Számomra nagyon fontos, hogy mindig megemlékezzünk, vagy gondolkodjunk, elmélkedjünk arról a helyről, ahonnan jöttünk. Tehát miért ragaszkodnak? Kérdés nekem az, hogy miért ragaszkodnak a hívek ehhez a helyhez, miért akarnak visszajönni ide, mert a múlt csak megformálta az embert, és nem tudjuk elfelejteni a múltat. A múlt már nem a múlt, igen a múlt, de mégiscsak az életünknek a része, a történetünknek a része, amely már átformált, megformálta az életünket, és fontos, hogy időnként visszatérni arra a múltra, arra a helyre, ahonnan jöttünk, ahol felnőttünk.”
Deonica megalapítása válasz volt a Magyarországról a muzslyai rétre telepített szerb tanyavilágra, amivel sok itteni veszítette el a tanyáját, földjét. A Deonica részvényt jelent magyarul. A házhelyeknek kijelölt egy-egy hold földet 1930-ban adták el árverésen. Harmincöt magyar gazda vásárolt parcellát, a harminchatodik telek az iskolának lett kihagyva, melyet a deonicaiak saját költségükön építettek fel 1936-ban. Az itt élők sok munkával csakhamar egy életerős, összetartó közösséget hoztak létre.
Márton Lajos, volt deonicai lakos: „Itten nőttem 6-7 éves koromig, pontosan itt volt a házunk, itten a sarkon mindjárt, a mienk volt az első ház. Úgyhogy esemény az iskola, a gyerekek, barátok, akik voltak, hát már nem igen vannak belőlük, sokan hiányzanak. Úgyhogy az emlék úgy mindig visszajön, hogy hogy volt akkor, hogy van mostan, de akkor még szépen az egész, egész utca volt, itt volt az iskola, ide jártam harmadik osztályig. Nélkülözni, nem nélkülöztünk, csak annyi, hogy más világ volt akkor. Gondolom, hogy a szüleim is, meg mind a szomszédok, sokat dolgoztak, mentek a rétre, akinek hol volt a földje, úgyhogy mentek kapálni. Mi a gyerekek itthon maradtunk, volt egy öregebb néném, meg egy öcsém, úgyhogy nekünk akkor itthon minden jószágot el kellett rendeznünk.”
A második világháború után a nehéz megélhetés lassan a 12 kilométerre fekvő Muzslyára, illetve a nagybecskereki gyárakba csalogatta a deonicaiakat. De a réten eltöltött gyerekkor örökre megmaradt mindenki emlékezetében.
Gabona Hunka Katalin, volt deonicai lakos: „Nagyon szép volt itt ez az élet, minálunk az én öregapám, Hunka József nagyon-nagyon szép kertet csinált. Ez az egész kert be volt ültetve gyümölcsfákkal és szőlővel. Nagyon sok állatunk volt, tehén, baromfi, birka, minden. Az öcsémmel sokat kódorogtunk, nagyon sokféle gyümölcsünk volt. Az édesapám fölültetett bennünket a ráfos kocsira, voltak lovaink, hajtottam a lovakat is. Összeszedte a gyerekeket, fölültünk körbe, és akkor mentünk a Tiszára vízért, akkor az édesanyám abban fürdetett bennünket, a Tisza vizében, abban mosta az ágyneműt. Mit mondjak még? Egy olyan élet, amit a mostani gyerekek nem is tudnak elképzelni, az egy szabadság volt.”
Az 1938/39-es tanévben az alsós összevont tagozatnak egy tanítója és hetven tanulója volt. 1937-ben Deonica bejáratánál keresztet emeltek, s ettől kezdve minden szeptemberben, a muzslyai búcsú előtti vasárnapon, itt tartott szentmisét a muzslyai plébános. Ez volt a deonicai búcsú. A települést a báljairól is ismerték, amelyeken muzslyai zenészek húzták a talp alá valót.
Sándor Dobó Rozália, volt deonicai lakos: „Ebben az utcában volt két sor ház, olyan 14-12 ház egy-egy oldalon, hogy tele volt. Iskola is volt, de én itten az egész gyerekkoromat 6 éves koromig itt éltem le, mert anyámék akkor bementek a faluba lakni, de a nagyszüleim továbbra is itt laktak a Deonicán. Itt volt nekik a házuk, a kertjük. Nagyon szegényes kert volt, mert az a föld nagyon szikes, csak a szilvafa, meg a meggyfa ment. Nem ment semmi sem a kertben, nagyon gyenge volt a termés, mert rossz földek voltak. Amúgy nagyon szerettünk itt, voltak szomszédok, jó szomszédok voltak. Az iskola nagyon szép iskola volt. Emlékszem, hogy öregapámnak két lova volt, és mi már a faluban laktunk, és így bejött megnézni bennünket. Én már ott maradtam anyáméknál, akkor szaladtam a kocsi után sírva, hogy én le akarok ide jönni még. Szerettünk itten, sokan voltunk.”
Sokan maguk bontották le a házukat a Deonicán és építettek maguknak új otthont Muzslyán. Hallai István maradt utolsónak, de 1964-ben ő is elment. A gyenge minőségű földek mellett az állam intézkedései is hozzájárultak a település felszámolásához.
Hallai Zoltán, nyugalmazott történelemtanár: „Itt ahol állunk, itt egy utca volt, a bal oldali részén iskola működött. Bevezették a nyolcosztályos általános iskolát, köztudott, hogy a két világháború között, négy osztályos volt az általános elemi iskola, és így a szülőket arra kényszerítették, hogy az ötödik osztályt már a faluban járják a gyerekek, és így fokozatosan a szülők, a gyerekek végett be kellett, hogy költözzenek a faluba. A muzslyaiak kétlaki életet folytattak, mezőgazdasággal is foglalkoztak, és gyári munkások is voltak. Jött a törvény a 60-as években, hogy nem lehet kétlaki életet folytatni, vagy földműves lesz, vagy pedig gyári munkás, és nagy része akkor így fölhagyták a tanyavilágot, amely fokozatosan enyészetnek indult, majd a 70-es években lebontották az úgynevezett deonicai iskolát, és így fokozatosan megszűnt a tanyatelepnek a működése, létezése.”
A Deonica körüli szikes határrész silány minőségű földterületnek számított, ahol a kamilla termet meg a legjobban. Ma már azt sem látni. A muzslyai rétet most inkább a lila színű sóvirág uralja. Abból is került az 1987-ben újra állíttatott keresztre.
