A madéfalvi veszedelemre emlékeztek Hertelendyfalván
1764. január 7-én hajnalban osztrák katonák támadták meg a székelyföldi Madéfalvát, ahol előzőleg a székelyek vezetői gyűltek össze. Mintegy 200 embert, köztük asszonyokat és gyermekeket mészároltak le. Ezután következett a Moldvába való menekülés, majd onnan az elnéptelenedett Bukovinába való áttelepülés. Az anyaországba való első visszatelepítés 1883-ban történt meg. Ennek a telepítésnek a szorgalmazója és vezetője Tomka Károly református lelkész volt. Ekkor mintegy négyezren jöttek el Bukovinából az Al-Duna melletti falvakba. Ezek a települések a mai Hertelendyfalva, Sándoregyháza és Székelykeve. Ezért ezek bukovinai székely falvak.
A hertelendyfalvi megemlékezés áhítattal kezdődött a református egyház gyülekezeti termében. Igei szolgálatot Halász Béla református püspök, a helyi gyülekezet lelkésze tartott. „Az Úrnak hála, hogy adott nekünk értelmet, hogy tudunk emlékezni. Ezt tegyük meg, és adjuk át az utánunk következő nemzedékeknek is, hogy megmaradjon az emlék. Az emlék nemcsak a múlt eseményeiről szól, hanem a megemlékezés hatással van a jelenünkre is. Csakis úgy lehetünk erősek, ha van hitünk a Megváltóban, Jézus Krisztusban.”
Kiss Samu, a református gyülekezet presbitere szerint a székelyek mindig szabadságra vágytak. „Már akkor a székelyek nem akartak határvédő katonák lenni Bécsnek, a németnek, ők inkább maguk szabad emberek akartak lenni. Mária Terézia szétlövette Madéfalván a székely gyűlést, és akkor az emberek elmenekültek.”
A bukovinai székely közösségekre jellemző, hogy nagyon fontosnak tartják az ősökről való megemlékezést és hagyományaik őrzését.
Székely Csilla, Hertelendyfalva: „Szeretem megőrizni az identitásomat, tehát a székelységemet és a református hitemet, vallásomat.”
A megemlékezés végén a gyülekezeti ház udvarán az egybegyűltek elénekelték a 90. zsoltárt és a székely himnuszt, valamint megkoszorúzták az ott felállított kopjafát.
