Miből él meg egy nyugdíjas? Költségek, bevételek és mindennapos küzdelmek
A Közügyekben a téli gondokról beszélgettünk a muzslyai szépkorúakkal.
Nagybecskerek Város területén közel 106 ezer lakos él. Abból valamivel több mint 38 ezer nyugdíjas. Míg a szerbiai átlagnyugdíj meghaladja az ötvenezer dinárt, addig ez Nagybecskerek Város területén kétezer dinárral több. Az átlagban benne vannak a magánszféra nyugdíjasai is, meg a földművesek, akik nyugdíja nem éri el a 22 ezer dináros átlagot sem. Ezért akinek az egészsége megengedi, a nyugdíj mellett még dolgozik.
Dobó József, muzslyai nyugdíjas: „Mindenkinél van kert, mindenkinél van általában valamilyen jószág is. A kertben egész évben munka, és hát most már egy kicsit azért várjuk a telet, hogy egy kicsit átszusszantsunk, de azért még télig vannak az őszi teendők a kertben is, meg az udvarban is, meg hát ilyenkor van általában a gyümölcs, leszüreteltünk, most valamennyi bor is lesz. Ez mellett általában kőműves munkában egy-két napos munkákat szeretek elvállalni, valamennyi jön a háztartásban, abból is. A nyugdíj, most nem panaszkodok, nem mondom, hogy mivel olyan munkahelyen voltam, hogy relatív elégedett vagyok a nyugdíjjal, és a feleségem is nyugdíjas már, úgyhogy ketten vagyunk, és két nyugdíjból élünk, ami nem mondom, hogy rákényszerítene bennünket, hogy éppen ez mellett még dolgozzunk, de egyszerűen megszoktuk.”
Muzslyán két nyugdíjas egyesület is van. Közel kétszáz öregségi és 140 rokkantnyugdíjas van. Közös otthonuk az egyik legmozgalmasabb hely Muzslyán.
Pálinkás Erzsébet, titkárnő, muzslyai nyugdíjas egyesületek: „Az ingyenes csomagok, az szokott mindig ősszel lenni, november, december, de most már két éve már tavasszal, április-májusban megvolt. Hát ottan olyan 30 körül, akik kaptak, mert 27.700 dinár volt a limit attól, akiknek annyi vagy pedig kevesebb volt. Van ott biztosan, hogy Muzslyán többen, akiknek kevesebb van, de hát nem adták át, nem tudtak vagy följönni, vagy nem tudom. Habár azelőtt csak azok kaptak, akik tagok voltak, de most két éve már fölhozhatja az is, aki nem tagja a Nyugdíjas Egyesületnek. Volt ez az ingyenes fürdő. Ottan 30-40-en szintén, akik megkapták innen Muzsláról. Állandóan írok ilyen csomagokat, ami mondjuk rá egy ilyen csirkehús, meg mostan írom a lisztet, ami lefizetésre megy.”
Szabó István több mint két évtizede ment nyugdíjba a becskereki GIK Banatból, amely egykor az ország egyik legjobb építőipari vállalata volt.
„Nem mondhassuk, hogy nagyon sok nyugdíjunk van. De akkor még nyugdíjba mentem, egy nyugdíjunk volt, feleségem nem dolgozott, és könnyebben megéltük, mint most két nyugdíjból. Az árak azok meg hát elszöktek, mert ez a nyugdíjemelés van - de nincs. Az árak még nagyon elmentek, az árak elszöktek. Be kell szerezni a télirevalót, fűtés. Drágul az áram, gáz drágul, szemétkihordás megdrágult nagyon, úgyhogy általában nem lehet mondani, hogy nagyon jobbra megyünk. Hát még fiatalabb voltam, dolgoztam, mint lakatos, dolgoztam. De most már az évek, nyolcvanon fölé most már nem nagyon bírunk dolgozni. Csak otthon a házimunkát, amit megcsinálunk, amit kell. Mellékkeresetre nem lehet most már számítani.”
Kovács Miklós a vasútnál dolgozott, mint műszaki ellenőr. Már 14 éve nyugdíjas.
„A muzslai nyugdíjasok java része alacsony nyugdíjas, én, olyan közepes nyugdíjam van, de az átéléshez elég, de komótos megélhetéshez nem elég. Ez tény. A nyugdíjemelést „megette” az áremelés már előre. Egy példát mondok: a mészárszékben 800 dinár körül mozog a disznóhús ára kilónként. Nem elég az? Aki talál munkát, aki bír dolgozni – dolgozik. Muszáj neki dolgozni, a kisnyugdíjasoknak különösen. Én nem dolgozok. 75 éves, elmúltam, nem vagyok rá képes. A nyugdíjamat beosztom. Nehezen, de megélek. Nehezen.”
Szabó Géza és Júlia kisnyugdíjasok. A siránkozás helyett sok munkával pótolják az anyagiak hiányát. Földjüket művelik, kertjüket gondozzák, jószágot nevelnek, seprőt kötnek. A tüzelőt pedig sajátos módon biztosítják.
„Nyugdíjasként egy kis földdel vergődünk, ami van saját földünk. Disznókat tartunk a mi részünkre, a tüzelőanyagot meg hordjuk, ilyen gallyakat, meg mindent, azt összeszedjük, avval csinálom, egész nyáron itt kint ülök az utcán és hasogatom össze, darabolom, télen meg bejön a tél, akkor tüzelünk. Kössük a söprűt, bent morzsolunk, ami van, habár az idén nagyon kevés kukorica termett, jóformán semmi, úgyhogy evvel így élünk. Négykor kelek, megyek. Kis prikolicám van, traktor után, és hordom ide a gallyat délelőtt. Délutánnak darabolom össze. De hozzák a többiek, mások is. Ide állnak, traktorral, utánfutóval, és csak dobálják le. Azt mondják, te használod, azt mondja, csináljad, ráérsz. Mondom, persze, hogy ráérünk. A kisnyugdíjasokon meg a középső nyugdíjasokon is segít valamennyit, de annyi lesz a kiadásunk is. Nagyon sok.”
Szabó Júlia egy egykor jó nevű, de tönkrement becskereki textilüzemben dolgozott. Az egyik mellékkeresete most a kifli sütése.
„Huszonnyolcezer dinár a nyugdíjam. Mondjuk, ebből élni nem lehet. Hiába van a páromnak is, de csak ketten vagyunk, meg vannak gyerekek, unokák, hát csak kell, hogy nyújtsunk nekik is. Meg jószágot tartunk, meg a kertet dolgozzuk, úgyhogy tényleg mindenbe bele, minden percünket kihasználjuk a munkával. Tehát ezért van, mert mondja valaki, hogy jó, mert nektek van. Hát igen, van. De miért van? Mert tényleg dolgozunk reggeltől, hajnaltól késő estig. Úgyhogy virágoskertem is van, különben én kiflit csinálok. Valamikor csináltam az édes kalácsot is, de egyszerűen az unokák jöttek, egyik a másik után, azt is vigyáztam, és akkor aztán egyszerűen nem győztem mindent, akkor az édes kalácsot abbahagytam, de a kiflit még a mai napig csinálom, rendelésre.”
Muzslyán sok olyan idős személy van, akinek a gyerekei külföldön élnek. Sokukat nem is annyira az anyagiak foglalkoztatják, inkább a magány. A nyugdíjasok összejövetelei jelentik számukra az egyetlen társalgási lehetőséget.
