Halottak napja van

A hagyomány gyökerei egészen a középkorig nyúlnak vissza: a bencés szerzetesek kezdeményezésére a 10. században vált általánossá a nap, amelyen a hívek közösen imádkoztak a halottak lelki üdvéért. Később a katolikus egyház hivatalosan is a liturgikus naptár részévé tette.

Bár elsősorban katolikus eredetű ünnep, de a megemlékezés szokása — a temetőlátogatás, gyertyagyújtás, elhunytak tisztelete — ma már felekezeten túli hagyománnyá vált sok helyen.

A halottak napja mára nemcsak vallási, hanem mélyen emberi ünneppé vált. A gyász és az emlékezés mellett a hála és a szeretet kifejeződése is: a még élők ilyenkor gondolatban újra kapcsolatba lépnek az eltávozottakkal. A temetőkben gyertyák százai gyúlnak meg, amelyek fénye jelképezi a lélek halhatatlanságát és a reményt, hogy a halál nem vég, csupán átlépés egy másik létbe.

Szakály József, topolyai plébános: „A halál a maga ismeretlenségével megriaszt minket, akár a temető látványa, akár a halál kényszere is. De egy keresztény ember, aki hisz a test feltámadásában, az Úrban, aki azt mondta, hogy én vagyok a feltámadás és az élet, aki bennem hisz, még ha meghalt is, élni fog, az a keresztény ember úgy gondolkozik, hogy a halál egy ajtó, amin át léphet az isteni jelenlétbe, a halál egy olyan küszöb, amit át kell lépnem, ha együtt akarok lenni az örök létben Istennel. Az egész földi létünk, egy készület arra, ami a túloldalon vár minket, készület arra, hogy találkozzunk az Úrral.”

A vajdasági magyar közösségekben a halottak napja különösen meghitt esemény. A családok gyakran már mindenszentekkor felkeresik a temetőt, virágot, legtöbbször krizantémot helyeznek a sírokra, és gyertyát gyújtanak. Sok helyen a gyerekeket is magukkal viszik, hogy tanulják az emlékezés fontosságát és a családi múlt tiszteletét.

Borsos Károly, Topolya: „Előző napokban takarítjuk a sírokat, meg a környező falvakban, városokban, ahol van hozzátartozónk, oda is elmegyünk. Leginkább krizantémot viszünk, mert azt szeretjük, meg az a mostani ünnepnek, megemlékezésnek a jelképe.”

A népi hagyományban több régi szokás is fennmaradt. Egyes falvakban régen ételt és italt tettek az asztalra az elhunytak emlékére, hogy „ne maradjanak éhesek a túlvilágon”. A tűz, a fény és a meleg jelképesen is jelen volt: a gyertyák mellett a családok a házban is kis lángot gyújtottak, hogy a lelkek hazataláljanak.

Vajdaságban mindemellett az 1944/45-ös ártatlan áldozatokról is ezen a napon emlékeznek meg. A központi koszorúzások részeként 10 órakor a csantavéri temetőben elhelyezett táblánál, 12 órakor Bajmokon az akácfánál, 15 órakor pedig a Zentai úti temetőben a Vergődő madárnál róják le kegyeletüket a közösség tagjai. Utóbbi eseményt a Pannon Televízió élőben közvetíti 15 órától.

A megemlékezések teljes listáját ITT találja.

1944 végén és 1945 elején a szerb partizánalakulatok több tízezer személyt végeztek ki Vajdaság-szerte, és lőttek tömegsírba. Az áldozatok többségében magyarok voltak. 1944 októberében Tito vezetésével, a szovjet csapatok oldalán a partizánok is bevonultak a Bácskába, és ekkor következett a rettenetes megtorlás válaszul a 1942-ben történt újvidéki hideg napokra, amikor a magyar katonai erők razziát hajtottak végre a visszacsatolt Dél-Bácskában. Akkor 1300 ember vesztette életét, többségében szerb, zsidó és roma származásúak. A felelősöket a magyar hatóságok kiadták Jugoszláviának, majd kivégezték őket 1943-ban.